Maurizio Stupiggia az Olasz Szomato-Pszichoterápiás Egyesület alelnöke, Bioszisztemikus pszichoterapeuta kiképző és a Societe Internazionale Biosistemica társ-alapítója.
A cikk 2012 áprilisban jelent meg az INTERNATIONAL BODY PSYCHOTHERAPY JOURNAL-ban
Absztrakt
A cikk a terápiás kapcsolat fontosságát hangsúlyozza. A bántalmazás kapcsolati trauma. A bántalmazott ember érzékeny a mozdulatokra, a szenzoros és motoros megnyilvánulás-töredékekre. Terápiás munkánk célja megkísérelni azon személyek kapcsolódási mintázatának helyreállítását, akik elvesztették a kapcsolódás képességét és kétségbeesetten magányosnak érzik magukat. A tükrözés, a kulcs mozdulat együttes ismétlése, és a mozdulathoz kapcsolódó szavak keresése segít a páviensnek a sérülések gyógyításában. Ez a módszer a tükörneuron-rendszer funkcionális működésének helyreállítását segítheti elő az insula és az amygdala reaktiválásával, ezen keresztül állítja helyre a korábban elvesztett kommunikációs képességet.
Kulcsszavak: kapcsolati trauma, tükörneuronok, kulcs-mozdulat, együttlét-érzés.
A tárgy teste és a test tárgya
A különböző reakciókhoz szokott, tapasztalt szomato-pszichoterapeuta is találkozhat nyugtalanító vagy megmagyarázhatatlan fizikai reakciókkal egy szexuálisan traumatizált személy kezelése során. Egy páciens például elmondja, hogy van egy olyan kellemetlen érzése, hogy a karja valójában egy másik személyhez tartozik, vagy hozzá tartozik, de csak a csuklójáig. Egy másik páciens képtelen arra, hogy azt igénylő – akár érzelmileg telített – helyzetekben felemelje a hangját. Amikor felemeli a hangját, vagy kiabálni próbál, rettenetesen megijed a saját hangjától, mintha az valaki másból jött volna, aki ott van benne vagy mellette.
Amikor a test ismeretlen módon mozdul, vagy erős aktivációs állapotba kerül, egyúttal el is idegenedik. Fenomenológiai szempontból úgy írhatja le magát az egyén, hogy a teste nem csak egy személyt tartalmaz, és van valamilyen meghatározható kapcsolat a személyek között. Nyilvánvaló, hogy a belül érzett Másik az abúzus történetéből fakad, az mégsem annyira egyértelmű, hogyan lehet enyhíteni ezt az idegenség érzést, és felépíteni egy minimális én-érzetet. Az viszont egyértelmű, hogy a test jelentéseket hordoz, és képes traumatikus történeteket tartalmazó forgatókönyvek létrehozására.
A Másikat „tartalmazzuk”, ez szükséges feltétele a kapcsolatteremtésnek: “az a tény, hogy hordozok egy Másikat magamban, hogy kettős-, többes-, és nem monocentrikus tudattal létezem, az alapja annak, hogy a Másikra tudjak figyelni.” Ezt a feltételezést úgy is lehet értelmezni, hogy a test a személyiség elsődleges reprezentációja, amely megmutatja létezésünk eredetét és kapcsolati sajátosságait, és paradox módon megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy ezekben az esetekben az éntudat mindig a „sérült” éntudat, ahogy már Freud is rámutatott.
Ahogy a külvilággal kapcsolatba lép, ahogy a belső gyűrődésein keresztül átszűrve beengedi a világot, tárja fel sajátosságait a test. Egy áramlás hatására váratlanul megváltozik a nézőpont, mint egy Möbius szalag: ott ahol a Szelf volt az előző pillanatban, hirtelen a Másik világa terem.
Ez a szójáték drámává válik, amikor a Szelf már nem csak egy szó, hanem a létezés bizonyítéka: és éppen ez az, ami a traumatikus élmények túlélőivel történik. Merleau-Ponty szavai soha még nem voltak ilyen találóak, mint ebben az esetben: “Számunkra a test az egyetlen szerszám vagy eszköz; ez a mi kifejeződésünk a világban, szándékaink látható formája.”
A fenomenológiai megközelítés és az idegtudomány fejlődése visszatérít minket az emberi lény, mint „entitás” koncepciójához. Francisco Varela neurofenomenológiája is ehhez az irányzathoz kapcsolódik. Varela szerint a tudat agyi lokalizációit és neuronális összefüggéseit vizsgáló kísérlet (NCC: a tudat neuronális korrelációi) nem más, mint megoldás nélküli probléma. Ha a tudatosság megmutatkozik egy organizmusban; ez egy tagolt megjelenés, egy osztott jelenség. Ez nem “a fejben” van, az agy önmagában nem neuronkötegek összessége; sokkal inkább egy olyan organizmus, amely lényegileg érintett saját szabályozásában és fenntartásában. Természetesen az agy központi szerepet játszik, mivel az biztosítja a tudatosságot. Más szóval azt is mondhatjuk, hogy összetett problémával szembesülünk: nem csupán egy felülről lefelé (top-down) összeköttetés ez (az agykéregtől az agy legmélyebb rétegeihez), amely nem-metaforikusan megfeleltethető a test-agy kapcsolatnak, de van egy folytonos feedback is, amelyet az ellenkező irányú folyamat generál, az érzékelő- mozgásos folyamatoktól a kérgi feldolgozásig. Ez a két különböző, felülről lefelé és alulról felfelé (top-down, bottom-up) irányuló, együtt létező, folyamatos, kölcsönös visszacsatolási kör okozza a jelenség komplexitását.
Ebben a cikkben a traumatizált, abuzált egyének végzetes töredezettség-élményéről szeretnék írni.
Hipotézisem szerint, a tükör neuronok működése következtében létrejött neurobiológiai konstitúció az empátia és a későbbi együttlét érzésének alapja.
A trauma
Vannak események, amelyek nem sorolhatóak a szokványos események közé. Vannak események, amelyek megtörik az emberi lét folytonosság érzetét, amelyek kitörölhetetlen törést okoznak „előtt” és „után” között. Vannak tapasztalatok, amelyekkel az egyén nem képes megbirkózni, s elemi erővel dúlják fel érzelmi és kognitív működését: ez trauma.
Kezdjük a definícióval: “trauma” alatt egy olyan eseményt, vagy események sorozatát értjük, amelyhez a veszély-elkerülés képtelenségének, a tehetetlenség érzésének szubjektív tapasztalata kapcsolódik. Henry Krystal szavaival: “a katasztrofális lelki trauma meghatározható úgy, mint egy végzetes külső vagy belső veszély megélésének elkerülhetetlensége. Az alávetettség pszichikus realitása tapasztalható meg azokban az elviselhetetlen helyzetekben, melyekből nincs kiút, s amelyben az egyén lemond az életmentő aktivitásokról. A helyzet rendkívüli veszélyességét tekintve, s annak alárendelődve és kiszolgáltatva elindul a traumatikus folyamat “(Krystal H., 2007, p. 200).
Széles körben elfogadott vélemény, hogy a traumatikus esetek pszichoanalitikus kezelése során gyakran adódnak leküzdhetetlen nehézségek. Sok analitikus egyetért abban, hogy „ezek a betegek nem alkalmasak pszichoanalitikus kezelésre. Ha a trauma súlyos volt, vagy elég korai, megzavarhatja az ego fejlődését az analitikus munkához szükséges képességek kialakulásában.
A beteg lehet, hogy nem képes a minimális terápiás szövetség kiépítésére; lehet, hogy nem képes hozzáférni belső szubjektív élményeihez és érzéseihez, vagy nem tudja ezeket megfogalmazni. Hiányozhat önelemző képessége, amely magában foglalja a megfigyelő Ego és a cselekvő Ego szétválasztását; hiányozhat a szándék, hogy impulzusait verbális úton fejezze ki ahelyett, hogy megcselekedné; és az is lehet, hogy az Ego nem elég erős ahhoz, hogy a kezelés által kiváltott erős érzések, emlékek, vágyak következtében létrejövő súlyos regresszió kialakulását megakadályozza.”(Sugarman A., 1999, 14. o.).
A kimondható szavak
„Abban a pillanatban megbénulok … és a szavak nem jönnek … bárcsak legalább sikítani tudnék , de erre sem vagyok képes.” „Időnként minden ok nélkül egy szakadékba zuhanok … olyan fáradt vagyok, hogy a karom sem tudom megmozdítani … és úgy érzem, hogy ott tudnék maradni, szavak nélkül, örökre! “: néhány idézet azok közül, amelyek kifejezik a traumatikus eseményt átélt egyénnek azon állapotát, amelyben hirtelen elakadnak a szavak.
A terápiás intervenciókhoz szorosan kapcsolódó kérdés merül itt fel: hogyan lehet pszichoterápiás munkát végezni ilyen esetekben, miközben a legfőbb gyógyító hatás a verbális megnyilvánulásokon keresztül érvényesül?
Ez döntő kérdés, mivel az abúzus kezelése során azzal szembesülünk, hogy a hirtelen előtörő flashbackhez nem tartoznak érzések, vagy szembe találhatjuk magunkat a néma rettegés pillanataival, vagy bármivel, csak nem egy koherens narratívával vagy kontextusfüggő emlékezettel.
Természetesen gondolhatjuk azt, hogy az ilyen típusú betegeknél épp a traumatikus múlt szavakba öntése az, ami feltétlenül szükséges. Ez valóban így is van, mivel az éntudat folyamatosságának helyreállítása a folyamatos emlékezetben rejlik, és a beszéd valóban képes begyógyítani mély töréseket.
De ezekben az esetekben a szavak hiányoznak, és a klinikai tapasztalatok bizonyítják, hogy a verbális munka kizárólagos alkalmazása közel sem elegendő.
Sok esetben láthatjuk, hogy bizonyos események hatására azok az élmény-emlékek, melyekben a testnek, a gesztusoknak és a poszturális kommunikációnak elsődleges szerepe van, újra és újra felbukkannak és azt is láthatjuk, hogy ezen élmények nélkül a trauma-emlékezet elérhetetlen marad, e nélkül a trauma-emlékek nem hozzáférhetőek.
A közelmúltban végzett neurofiziológiai kutatások is alátámasztják a mindennapos klinikai tapasztalatot. Egy kutatásban PTSD-ben szenvedő betegekkel leíratták a korábban átélt traumatikus élményeiket, miközben PET-tel vizsgálták őket. A tanulmány legjelentősebb eredménye, hogy a felfokozott érzelmek hatására a Broca-area, amely a személyes tapasztalatok mások számára érthető megfogalmazását lehetővé teszi, leblokkol (Rauch, et al., 1996). Ez az eredmény magyarázza a betegek által átélt “néma rettegés” jelenségét, és azt az evidenciát is, hogy az érzelmek inkább fizikai állapotokhoz köthetőek, semmint verbálisan kódolt élményekhez. Az eredmények tehát arra engednek következtetni, hogy a PTSD-ben szenvedő páciensek azon nehézsége, hogy az érzelmeiket nem képesek szavakba foglalni, az agyi aktivitás valós változásaihoz kapcsolódik.
Egy másik tanulmánysorozat, amelyben a traumás emlékek hatását képalkotó eljárással figyelték meg, alátámasztja az előbbi következtetéseket. Általánosságban elmondható, hogy a traumás emlékek aktiválása során egyidejűleg történik az amygdala hiperaktivációja, az elülső cinguláris, a középső prefrontális és a dorsolaterális kérgi, felülről lefelé irányuló rendszer gátló hatásának (probléma megoldó, válasz-szelekciós, reflektív funkciók) csökkenése, a jobb félteke hiperaktivációja és mindezek mellet még a Broca-area hipoaktivációja. A személy úgy találja magát, mintha épp átélné a traumát, mintha a korábban átélt traumatikus esemény a jelen valósága lenne, ugyanolyan intenzív érzelmi élményekkel, de anélkül, hogy azokat megfelelően képes lenne címkézni, szabályozni és irányítani, a verbalitás segítségével feldolgozni. (Bremner, 1995).
A tolerancia ablak
Daniel Siegel és Pat Odgen egyöntetűen állítja, hogy a traumatikus események szavakba öntése kulcsfontosságú. Mindkét terapeuta az érzelmi szabályozás komplex jelenségének elkötelezett kutatója.
Daniel Siegel bevezette a “tolerancia ablak” koncepcióját, amely az érzelmi szabályozás egyik lényegi összetevője. Siegel szerint mindenkinek van egy tolerancia ablaka, egy meghatározott kapacitása, amely lehetővé teszi a különböző intenzitású érzelmi állapotok feldolgozását a rendszer működésének veszélyeztetése nélkül. Ez azt jelenti, hogy “az arousal szint, amely kívül esik a tolerancia ablak határain, dezorganizálja a gondolkodást és a viselkedést.” Ez magyarázható az autonóm idegrendszeri aktivitás jelenségével is: túlzott szimpatikus aktivitás esetén a légzés és a pulzusszám növekszik, a feszültség szétterjed és eléri felső határát, vagyis az érintett személy a túlzott aktiváció következtében „kizuhan” a tolerancia ablakon.
Pat Ogden, Trauma and the Body, (W.W. Norton & Company) c. könyvéből
Amikor a tolerancia ablak alsó határértékéhez érünk, a paraszimpatikus rendszer az ellentétes hatást idézi elő; a test megdermed, az elme reakciókészsége csökken. “Ilyen körülmények között a magasabb rendű kognitív funkciók – az önreflexió és az absztrakt gondolkodás – sérülnek; a kortikális folyamatokat a limbikus rendszerrel összekapcsoló idegpályák blokkolódnak, a racionális gondolkodás lehetetlenné válik. Az így keletkező dezorganizált reakciók maladaptív cselekvési mintázattá válnak: ez az érzelmi diszreguláció állapota. ”
Siegel munkája nagy jelentőségű, mert pontosan megmutatja, mi történik a traumatikus élményekben, függetlenül attól, hogy az esemény a jelen pillanatban történik-e, vagy a múltból tör elő.
De menjünk egy lépéssel tovább. Pat Ogden elképzelése segít ebben; a tolerancia ablak koncepciót alkalmazza a poszttraumás zavarokkal küzdő páciensek pontosabb megértésére és kezelésére.
Ogden szerint a traumatizált páciensek viselkedése két lehetséges irányba terjed túl tűréshatárukon: egyesek a hiper-arousal krónikus állapotában vannak, amely túlzott szokásos éberséget, agresszivitást, hipervigilenciát, reakciókészséget és motoros agitáltságot mutat; mások a hipo-arousal állapotában maradnak, vagyis egyfajta defenzív passzivitásban, melyre a függőség, a saját határok felépítésének képtelensége, mély alkalmatlanság-érzés, automatikus alkalmazkodás, másokhoz idomulás, és az áldozat-szerepre való hajlam jellemző. Megint mások – és valószínűleg ők vannak legtöbben – a két állapot között ingadoznak. Mindez együtt jár a racionális gondolkodás rendezetlenségével, következésképpen a verbális kommunikáció sem funkcionál megfelelően.
A traumatizált test
A test további információkkal szolgál arról, milyen nyomot hagynak a traumatikus élmények. Alapvető feltételezésünk szerint: a test első reakciója egy biztonságát fenyegető helyzetre elsősorban a „félelemi” reakció.
A félelem neurofiziológiájának ismerete létfontosságú ahhoz, hogy az ember traumatikus eseményre adott lelki-testi reakcióját megértsük. A félelem feldolgozását az agy középső halántéklebenyében elhelyezkedő amygdala koordinálja. A kutatások azt mtatják, hogy számos szorongásos rendellenesség velejárója az amygdala abnormális működése.
Van der Kolk (2004) és Le Doux (1992) tanulmányai segítenek megérteni a trauma neurofiziológiáját és az amygdala szerepét a PTSD-ben. Az érzékszerveken keresztül a központi idegrendszerbe jutó szenzoros információ a thalamusba érkezik, s itt részben integrálódik. A thalamus ezután továbbítja a részben integrált információt az amygdala és a pre-frontális kéreg felé, ahol a feldolgozási tevékenység folytatódik. Bizonyos információk azonban a cortexet elkerülve, közvetlenül az amygdalán haladnak át. Le Doux szerint ez a “korai” érzékszervi információ teszi lehetővé az amygdala számára, hogy az élményt az agykéreggel összehasonlítva nagyobb arányban dolgozza fel, és magyarázza emocionális jelentőségét is.
Úgy tűnik, hogy egy inger érzelmi minősítése megelőzi a tudatos élményt. Az amygdala által értékelt információ ezután a prefrontális kéregbe és a hippocampusba továbbítódik, mely az amygdala szomszédságában helyezkedik el, funkcionálisan pedig a hosszú távú memória szervezésében és tárolásában van szerepe.
A hippokampális rendszer egyik funkciója a bejövő, új és a már tárolt információk közötti tér-idő kapcsolat (hol és mikor) kiértékelése. A thalamus, az amygdala, a prefrontális kéreg és a hippocampus is részt vesz az érzékszervi információk integrálásában, értékelésében és tárolásában. Ez az integráció, magas neurofiziológiai aktivitás (arousal) esetén, például azoknál, akiket a félelem aktivál, miközben ki vannak téve traumatikus eseménynek, zavart szenved. Az amygdala mérsékelt aktiváltsága fokozza a hippocampus által közvetített deklaratív (verbális) memória működését, a magas izgalmi szint azonban megzavarja, s főként a vizuális vagy akusztikus tárolást facilitálja.
Az amygdala túlzott aktiváltsága, a fragmentált információfeldolgozás következtében, érzelmi válaszok és érzékszervi benyomások kialakulását eredményezi az ingerek komplex érzékelése helyett. A traumatikus emlék tehát érzelmi állapotként, szenzo-motoros módban, testi érzetként, vizuális képként raktározódik, de nem tárolódik el szemantikus emlékként.
Neurofiziológiai szempontból ez a jelenség magyarázható a stresszreakció megértésében nélkülözhetetlen neurotranszmitter, a kortizol szerepével is. A kortizol-szint stresszhelyzetekben alacsonyabb az átlagosnál, míg az adrenalin és a noradrenalin szintje magasabb. A noradrenalin egyik funkciója a hippocampus aktiválása, így ez magyarázatot adhat arra is, miért emlékezünk az érzelmileg telített eseményekre jobban.
A trauma okozta extrém stressz következtében, a kortizol által már nem gátolt noradrenalin a hippocampust intenzívebben és hosszabb ideig aktiválhatja, így hozva létre túlzottan eleven emléknyomokat, amelyek flashback-ként vagy intruzív emlékként újraéled. Az alacsony kortizol-szint így válik a PTSD kockázati tényezőjévé.
A képalkotó eljárásokkal végzett vizsgálatok további bizonyítékot szolgáltatnak annak megértésére, hogyan hat a trauma az információfeldolgozásra. A traumatikus emlék felidézése során a jobb agyfélteke érzelmi szabályozásért felelős területein, vagyis a limbikus rendszer azon részében, amely az amygdalához szorosabban kapcsolódik, nő az aktivitás, (Rausch és tsai 1996). Ez a terület erős összeköttetésben van a szorongás élményével, a „szorongás önfenntartó körének” is nevezik. Emellett, a traumatikus emlék felidézésének hatására, a bal féltekében lévő, a személyes tapasztalat verbalizálásáért felelős Broca area „kikapcsol”. Ennek eredményeképpen a traumatizált páciens ahelyett, hogy az élményt szavakra fordítaná, “néma rémületet” érez, és így az emléknyom a szenzoros emlékezetben inkább szomatikus, mint mentális állapotként tárolódik. A traumatikus emlék szenzoros információ-töredékként, az érzelmek inkább fizikai állapotként, mint verbális kódokként tárolódnak (Van der Kolk, 1995).
Annak érdekében, hogy jobban megértsük a traumatizált „érzését”, emlékeznünk kell arra, hogy az ember szervezetében veszély esetén, a fájdalom-érzékelést akadályozó endogén opiátok nagy mennyiségben termelődnek. PTSD-vel diagnosztizált személyekben a veszély megszűnése után is magas opiát szint mérhető, s ez okozhatja a poszttraumatikus szindrómához társuló, érzelmeket tompító hatást. A hippocampusnak a traumatikus emlékek feldolgozásában betöltött fontos szerepét sok olyan, súlyosan traumatizált személyen végzett vizsgálat igazolja, ahol a jobb és/vagy bal hippocampus térfogatában és/vagy a hippocampus neurális hálózatában bekövetkezett változásokat mutattak ki. Nem világos azonban, hogy ezek a hippocampális térfogat-csökkenések a PTSD kialakulásának okai vagy következményei. Gurvits és munkatársai (1996) azt találták, hogy traumának kitett, de PTSD-ben nem szenvedő egyedekben a hippocampus mérete nem csökkent. PET vizsgálatokkal a prefrontális cortex és a gyrus cynguli körben mutatkozó rendellenességek PTSD-ben és súlyos depresszióban szenvedő betegeknél is kimutathatóak voltak (Bremner, 2002).
A vizsgálatok közötti korreláció számunkra nagy jelentőséggel bír. Az egyik hipotézis szerint a stressz hormonok okozhatják a neurológiai rendellenességeket. Egyes adatok azonban ellentmondanak annak, hogy e hormonok szintje különösen magas lenne a PTSD-vel diagnosztizáltaknál (Orr, Pitman, 1999). Egy alternatív hipotézis szerint a hippocampus csökkent mérete járulhat hozzá a PTSD kialakulásához (Gilbertson et al., 2002).
A szerzők súlyos PTSD-ben szenvedő háborús veteránok hippocampális térfogatának 10% -os csökkenését tapasztalták, de ugyanazt a hippocampális térfogatot találták háborúban nem érintett egypetéjű ikerpárjainál. Ráadásul a PTSD súlyossága, úgy tűnik, nem függ össze a traumatikus élmények súlyosságával, ellenben összefüggést mutat a hippocampális térfogat csökkenésével.
Ez a vita azonban semmiképpen nem vonja kétségbe a trauma pszichokorporális terápiás megközelítésének legfontosabb aspektusát, vagyis, hogy a trauma neurofiziológiai vonatkozásai a traumatikus elménnyel összefüggésben állnak, elsősorban az érzelem szenzo-motoros összetevőjében raktározódnak el, és a kognitív-verbális összetevő nem vesz részt jelentősen a folyamatban.
A traumás tapasztalatok elsősorban tehát testérzetként és érzelmi állapotként tárolódnak, nehezebben férhetünk hozzá a szemantikai feldolgozáshoz, ezért a verbális folyamatokon alapuló terápia kevésbé hatékony lehet.
A traumatikus emlékek főként a jobb féltekében tárolódnak, és az érzelmi limbikus agyban kerülnek feldolgozásra. A legtöbb pszichoterápiás megközelítés facilitálja az érzelmek kognitív feldolgozását, ez jelentősen enyhítheti a trauma tüneteit. Ha azonban a poszttraumás pszichopatológiai kép szomatikus tüneteket mutat (McFarlane, 1996), a kezelés hatékonysága jelentősen növelhető szenzo-motoros intervenciókkal. Ez nem jelenti azt, hogy a szenzo-motoros feldolgozás önmagában elegendő a poszttraumás tünetek kezeléséhez, de azt igen, hogy a kezelés fontos része (Ogden és Minton, 2000).
Reménytelen magány
A narratíva és az érzelmi emlékezet nem működnek együtt, a szavak és az élmények szétválnak. További nehézség a másokkal való kapcsolat megszakadása, elvesztése, a teljes szeparáció érzése.
Egyes traumákat, kiemelve az abúzust “kapcsolati traumának” is nevezzük, mivel általában a jelentős „másikkal” fenntartott kapcsolatokban fordul elő. Általában az extrém magányosság és a teljes elidegenedés érzése kíséri: a bántalmazott az emberek közösségéhez tartozást nem ismeri, azt éli meg, hogy kizárják, különbözőnek, akár másokra veszélyesnek tartja magát.
A terapeutát letaglózza az ilyen eseményeket átélt ember kapcsolatokba vetett bizalmának mélységes megsemmisülése, az ennek következtében létrejövő elszigeteltsége, az azonnali fenyegetés állandó érzése.
A bemutatni kívánt klinikai példában – Anna esetében – láthatóvá válik az imént vázolt reménytelen magány érzése. Egyéni üléseken történt eseményekről írok, három rövid szakaszt ismertetetek a folyamatból.
Anna történetenek tragikuma: az apa által elkövetett szexuális bántalmazások éveken át tartó sorozata az anya hallgatólagos összejátszásával. Anna öccse és huga mit sem tudtak minderről, míg Anna el nem mondta nekik, mi történt, részben az időközben zajló pszichoterápiás kezelésének a hatására.
Ezt követően a két és fél éves kezelését hirtelen és bizalomvesztetten szakította meg, ahogy mondta: “úgy éreztem, elárult és cserbenhagyott a terapeutám (férfi)”. A terápiájáról így nyilatkozik: „mindemellett nagyon hasznos és fontos volt”. Terápiájának megszakítása után, rövid idő elteltével azért fordul hozzám, mert rátalált a szexuális abúzus kezeléséről írt könyvemre. Bár nem olvasta el, úgy döntött, hogy felkeres.
A hosszú terápiás munkából kiemelt három részlet – bár távolról sem teljes leírásról van szó – illusztrálja a bántalmazottak gyakorta az elszigeteltség érzéséig átélt extrém magányát, az emberi közösségtől különbözőség elviselhetetlen állapotát. Számomra ezt jelenti a „reménytelen magány”.
A bántalmazott személyek nagyon gyakran úgy érzékelik magukat, mint akinek “rothad a belseje”, olyan, mint „egy romlott gyümölcs”, amit mindenki lát és ítélkezik felette. Anna élményeiben is megtalálható ez a létállapot.
Az első esetrészlet a tükrözést, az utánzást és a kulcsmozdulat használatát mutatja be, ezekkel az eszközökkel segítve, hogy a páciens kapcsolatba kerüljön az élménnyel, egyidejűleg fokozottan ügyelve határainak tiszteletben tartására. A terapeuta megkísérli a folyamatból kiemelni a páciens kulcsmozdulatát, és megismétli vele. Anna ettől lecsillapodik, megnyukszik, kialakít egy pozitív képet, ettől a magányosság eredeti érzete valahogy megváltozik.
Anna kapcsolati problémájában kért segítséget tőlem: nem képes bizalmon alapuló, jóérzésekkel járó tartós szerelmi kapcsolatot létrehozni. Az első két ülésen szörnyű eseményekkel, zavarodott, és az őrülethez közelítő állapotokkal teli drámai történetét mesélte el. Láthatóvá válik számomra az emberek világából teljes kirekesztettségének, az állandóan vele lévő értetlenség-érzésének, örök magányának jegessége. Ezzel a mély elszigeteltség érzéssel nyilvánvaló volt, hogy képtelen tartós kapcsolatra, és hogy állandóan visszakerül rettenetes magánya mélyére.
Első esetrészlet (harmadik ülés)
Néhány perc elteltével azt mondja Anna: “Úgy érzem, mintha nem lenne meg a képességem arra, hogy fenntartsam a kapcsolatot.” Miközben ezt mondja, különös mozdulatot tesz az összekucsolt kezével, az ujjhegyek megérintik egymást, alulról felfelé mozognak, virágzó virágként vagy kitörő vulkánként. Terapeuta: “képesség.” (T. megismétli a kulcsszót, utánozza a páciens mozdulatát, tükröz, anélkül, hogy hozzátenné saját szavait). “Mi ez?” (Utánozva a mozdulatot) „Hogy is van ez? Észlelte, hogy tett egy ilyen mozdulatot?” A: „Igen, igaz, hogy ezt tettem, nem tudom miért. Nem tudom. . . Azt mondanám. . . hiányzik az a képességem, hogy belül érezzem és kiengedjem. . . élni. . . benne hagyni …. nem tudom, hogyan mondjam…igen, talán éppen olyan, mint ez a mozdulat (Anna ismétli, és figyeli a mozdulatot).
A terapeuta mozdulatokkal végzett munkára vonatkozó magyarázata: “Fontos lehet figyelmet adnunk a beszédünket kísérő gesztusoknak és mozdulatoknak, mert létezésünk olyan mélyebb dimenzióira nyithatnak kaput, olyan szándékokat, aspektusokat, személyes jelentéseket tárhatnak fel, amelyekhez tudatosan nem férünk hozzá, s amelyek megmutathatják nekünk az új megoldási lehetőségeket és módokat”.
Anna szomorúan bólogat, vesz egy nagy levegőt, és azt mondja: “Általában megpróbálok kívül maradva kapcsolódni, mint aki szemlélődik. Még azokat a férfiakat sem nevezem néven, akiket ismerek. Elvonatkoztatva, beceneveken nevezem őket: a mérnök, a római, a nyughatatlan, és így tovább. . . . megszoktam a tőlük tartott távolságot, még gondolatban is.”
T:” De ez (ismétlődő mozdulat) valami másnak tűnik, nem? Ez más, mert magától származik. . . belülről jön és előtör. Nem külső, mint a férfiak. . . ez a képesség. . . mintha belülről születne, ugye? . . . .hogy érzi, ahogy ezt látja? ”
A:” Nos, bárcsak így lenne. ”
T:” Megismételjük együtt ezt a mozdulatot?”
Anna nem válaszol, de bólint, és elkezdi mozgatni az ujjait keresve a mozdulatot és az érzést, teljesen belemerül a mozgásba, nem csak a keze, hanem a karja, a válla és a törzse is mozog, mintha lebegve bukkanna elő egy távoli, földalatti barlangból.
T: „Hogy érzi magát, miközben ezt csinálja?”
A: „Nem tudom, furcsa… gyönyörű… ez olyan, mint… karácsonykor a családommal. Nagyon szeretem a karácsonyt a családommal. Ez nekem egyfajta melegséget és szeretetet ad.”
T: „És az érzés a testében?”
A: „Nyugodt. Úgy érzem… érzem a testemet!”
T: „A mostani hangja nagy hatással van rám. Olyan másnak tűnik, más, mint néhány perccel ezelőtt. Észleli a különbséget?”
A: „Boldog vagyok… úgy látom magam, mintha egy felhőbe merültem volna.”
Második esetrészlet (negyedik ülés)
Ülésnyitó párbeszéd:
T: „Hogy van?”
A: „Az utolsó ülés óta nagyon jól, a mozdulatai, amik az enyémből alakultak, nagy hatással voltak rám, és nagy megkönnyebbülést hozott. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Nem éreztem azt a végtelen magányt… három-négy napig újra és újra felidéztem a mozdulatait az enyémmel együtt, és ez segített, szinte életre keltett. A magányomat kifejező mozdulattal kapcsolatba kerülve, úgy éreztem, hogy most van valaki, aki velem van és elkísér. Néhány napra a magányosság érzését félre tudtam tenni, és jól voltam. Nagyon rég éreztem magam így”
Harmadik esetrészlet (egy hónappal később)
Párbeszéd az ülés végén:
A: „Nagy fájdalmat éreztem. De nem csak azért, mert most érzem, henem mert mindig is éreztem. Elutasítottam, hogy valahogy túléljek”
T: „Nagy fájdalmat?”
A: „Igen … és most szinte boldog vagyok, hogy érzem. Sokan szenvedünk így.”
T: „Ez fontos. Többször beszélt a magányról, az elszigeteltségről.”
A: „És most azt gondolom, hogy nem igaz, hogy mások vagyunk, mint a többiek. Mindig azt mondták nekem, különösen az anyám, hogy én nem olyan vagyok, mint a többiek. A gyermekkori traumát átéltek számára a „másság”egy bizonyosság. Ahogy növekedsz, az életed nem olyan, mint a többieké, ez a „másság” belénk ég, de most már úgy érzem, hogy nem különbözöm a többiektől.
Miközben beszél, valami nagyon érdekes történik: Anna pont ugyanazt a gesztust ismétli, amelyből az egész folyamat elindult, de ezúttal nem áll meg, folytatja, és új mozdulatokat ad hozzá. Miután a kezével virágot vagy vulkánt formáz, mindkét enyhén remegő tenyerét jobbról-balról gyengéden az arcához érinti.
Hirtelen abbahagyja, mintha megállították volna. Lassan kinyitja a szemét, sóhajt. Rám néz, tekintetemmel mutatom neki kezei új helyzetét, még csak nem is kell mondanom semmit; bólint és megszólal: “Igen, látom. . . új dolgot csináltam. . . ez a mozdulat számomra is új, általában soha nem simogatom meg magam. Azt mondanám. . . Most itt vagyok veled, Anna! ”
Később Anna eszébe jutott a terápiájának azon része, amelyet a “kútból való kijutásnak” nevezett munkamenetnek nevezett, és nagy meglepetéssel gondolkodott azon interakcióink egyszerűségéről és szinte banalitásáról, amelyek annyira lenyűgözték és megváltoztatták. Hitetlenkedt abból a tényből, hogy egy egyszerű gesztus ismétlődő és visszatükröződött volna ilyen hatással; És még ennél is meglepőbb volt az az érzés, hogy fokozatosan visszanyerte a testét, a testét, mintha egy jótékony víz elkezdte áztatni őt, felébresztve.
Anna a terápiájának ezen munkafázisát később a „kútból való kijutásnak” nevezte el. Nagy csodálkozással emlékezett vissza arra, hogy ezek az egyszerű, akár banális interakciók milyen lenyűgöző változáshoz vezettek az életében. Hitetlenkedve gondolt arra, hogy egy megismételt és tükrözött mozdulat okozott volna ilyen hatást; és még meglepőbb volt számára az az érzés, hogy fokozatosan visszanyerte testi érzeteit, „mintha gyógyhatású, életre keltő vízben ázna”.
A kulcsmozdulat
Hogy lehet egy alapélménnyel ilyen gyorsan és mélyen kapcsolatba kerülni annak érdekében, hogy az érzékelés egy akaratlan és szinte tudattalan mozdulat segítségével újraszerveződjön?
Részletesen elemezzük a legújabb neurofiziológiai kutatások eredményeit felhasználó terápiás intervencióinkat egy értelmes és koherens, a klinikai tapasztalatokat igazolni képes hipotézist megfogalmazása érdekében.
Kezdjük néhány olyan, a közelmúltban végzett vizsgálattal, melyek különböző funkciók végrehajtása közben vizsgálják az agy működését.
A “motoros képességek”, mint például a kerékpározás, a síelés vagy más ilyen jellegű tevékenységek tanulásának folyamata segít a megértésben. Larry Squire és Eric Kandel (2000) egyértelműen kimutatták, hogy a különböző emlékezeti rendszerek az agy különböző területein reprezentálódnak. Számunkra fontos következtetés, hogy a motoros készségek az implicit vagy procedurális memóriához kapcsolódnak, nem pedig az explicit vagy deklaratív memóriához, az emlékezet tudatos tudatához. A tanulás során a motoros készségek vagy szokások fokozatosan egyre automatikusabbá válnak, az irányítást a prefrontális és parietális agyterületektől a motoros kéreg és a neostriatum veszi át. A figyelemhez kapcsolódó és a tudatosságban érintett agyterületek a tanulás kezdetén fontos szerepet játszanak, de egy feladat ismétlődésével fokozatosan csökkentik tevékenységüket és az ősibb agyterületek, például a motoros kéreg, a nucleus caudatus és a putamen (ezek a neostriatum részei) válnak aktívvá.
Egyszerűbben: tudatos részünk csak a készségtanulás alatt van jelen, a rutinszerű ismétlés deaktiválja tudatunkat és aktiválja az automatikus és tudattalan területeinket. Miután megértettük, hogyan kell megtenni, nem gondolkodnunk többé, nem elemezzük, hogyan kell megtenni.
Packard, Hirsh & White (1989) néhány briliáns kísérlet során bemutatta, hogyan vesz részt a hippocampus a nem rutinszerű események explorációjában. A rutinszerű eseményeknél – ezzel ellentétben – a nucleus caudatus játszik szerepet, a hippocampus léziója nem befolyásolja a funkciót.
Röviden összefoglalva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy kezdetben a magasabb agyközpontok irányítják a rutin fizikai aktivitásokat, ám a rögzüléssel rögtön elhagyják azokat, és átkerülnek olyan ideghálózatokba, amelyek nincsenek kapcsolatban a kortikális területekkel és a hippocampussal.
Ez az utolsó részlet nagyon fontos a traumák hippocampalis kapcsolatokra gyakorolt hatásával és az ezzel járó memória zavarokkal kapcsolatban.
Korábban már esett szó arról, hogy a hippocampusnak az amygdala-ból való leválasztása a traumás memória elszigeteléséhez és disszociációjához vezet, számos olyan tünetet eredményezve, ahol a kogníció és az esemény kapcsolata megszakad.
Az érzékelés és a mozgás tehát részben független memóriarendszer.
A bioszisztemikus munkában a következő lépéseket alkalmazzuk:
- kiemeljük a mozdulatot
- tükrözzük a pácienst
- megismételjük a mozdulatot
- fokozzuk és / vagy felerősítjük
- hagyjuk, hogy továbbmenjen, átalakuljon.
Igyekszem megmagyarázni röviden: miért épp azt a mozdulatot emeljük ki, és nem pedig egy másikat? Mi alapján döntünk? Sok éves klinikai munkám során azt tapasztaltam, hogy ez esetben a nyomatékosság elve a döntő, vagyis a háttérből felmerülő, az alapvető folytonosságtól különböző mozdulatok, gesztusok azok, amelyek számunkra szignifikánsak, fontosak. Anna mozdulata azért tűnt fel, mert némiképp ellentétes volt mondandójának verbális tartalmával. Néha bizonyos mozdulatok illeszkednek a kontextushoz, de megváltoztatják a verbális tartalom értelmét. Például valaki beszél, miközben a keze tudattalanul megérinti valahol a testét, mintha ezáltal mutatna rá valami lényegesre. Ez egy kulcsmozdulat.
A második pont egyszerű, de rendkívül fontos. A tükrözés a terapeuta által javasolt “csináljuk együtt” érzését reprezentálja, csökkenti annak valószínűségét, hogy a páciens nevetségesnak érezze magát, miközben egyúttal felhívjuk a figyelmét a mozdulatra. Ez is lehet egy első lépés, amikor a páciens észrevesz valamit saját magából; a tudatosság megfigyelésének és tudatosításának kezdete.
A harmadik pont a folyamat lényegi eleme. Óvatosnak kell lennünk, hogy a páciens hagyja a mozdulat ismétlését, mert akkor fognak a mély agyterületek aktiválódni, különben csak üres technikai elem marad. Ezért is fontos, hogy a terapeuta kövesse a pácienst, ezt a részben a kapcsolódó mozgással vagy hanggal tesszük.
A negyedik pont a legkritikusabb, mert közvetlenül kapcsolódik a testi emlékezethez, s így erős és meglepő érzelmeket és reakciókat triggerelhet. A terapeuta a páciens követése közben alacsonyabb energiaszintjével szabályozza az erősséget, a ritmust és az intenzitást.
Az ötödik és egyben utolsó pont a legkreatívabb, mivel teljesen kiszámíthatatlan; fogalmunk sincs, mi fog történni. Ezért külön figyelemmel kell lennünk az új érzetek irányába elinduló, a kifejeződő mozgást megelőző mikromozdulatokra.
Láttuk Annát, ahogy megtette a kiinduló mozdulatot, majd kisvártatva az ülés elején teljességgel bejósolhatatlan érzelmi állapotba érkezett. Egy mozdulattal indultunk – a kulcsmozdulattal – ezt kiemeltük, megismételtük, felerősítettük, majd követtük spontán átalakulását. Ez az eszköz egy olyan élményt tárt fel, amely a testi kifejeződés befejezéséhez, és annak szóbeli megfogalmazásához vezetett.
A legfontosabb kérdés: hogyan válik egy teljesen közönséges, mindennapi mozdulat ilyen jelentőssé? Ha Levine (1997) elképzelése alapján a traumára, mint “befejezetlen biológiai válaszra” gondolunk, és tudjuk, hogy a traumatizált személy az elindított és soha be nem fejezett cselekvésnek köszönhetően krónikus feszültségben van, hozzátehetjük azt is, hogy ugyanez a személy kifejezhet egy sor olyan cselekvést és motoros mintát, amelyek folyamatosan „elindulnak”, de soha nem fejeződnek be. Az elinduló mozdulatok a traumára, a fenyegetés félelemében szorultságra adott válaszkísérletek. Itt is megfigyelhetjük a hippocampus disszociációját, és markáns analógiát láthatunk a rutin és rögzült motoros képességek tárolási módjával: a tudattól függetlenül, a hippocampuson kívül, újra és újra ugyanúgy ismétlődik.
Összefoglalva és leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a traumával kapcsolatos befejezetlen válaszok hasonlóan „viselkednek”, mint a mindennapi motoros képességeink: a síelés, kerékpározás, stb. Alapvető különbség viszont, hogy az első soha nem teljes, gyakran diszfunkcionális feszültséget, diszkomfortot okoz. Mindkét esetben a tudatosságról leválás jelen van, de motoros képességeink esetében ez előny, trauma esetében óriási veszteség.
Továbbmenve: feltételezzük, hogy a traumatizált személy tudatosan elindítja a fenyegető eseményre adott motoros válaszokat, de aztán túlterhelt állapotban a tudat (hippocampus és az agykéreg) szétkapcsolódik, és továbbra is soha be nem fejeződő, az ősi agysejtekben tárolódó, tudattalanná váló cselekvéstöredékeket produkál.
Így már talán az Anna esetében alkalmazott munkamód is érthetőbb. Tulajdonképpen egy kísérlet arra, hogy ismét átmenjen a traumát okozó folyamaton: a mozdulatot kiemelve lehetővé válik a tudatos és éber figyelem bevonása, a mozdulatot tudatosan és önkéntesen megismételve összekapcsolódnak a magasabb (cortex és hippocampus) és az ősibb (caudal nucleus és putamen) agyközpontok, a mozdulat fokozásával, erősítésével lehetővé válik a trauma idején jelenlévő aktiváció szintjére kerülés (állapotfüggő memória), a mozdulatok szabad kifejlődését követve segít rátalálni a megszakított mozgásra és új narratívát felépíteni. Érdekes, hogy a “narratíva” szó egyaránt jelenti egy történet kidolgozását, ugyanakkor egy anyag szövésének és javításának érzetét is tartalmazza.
Autisztikus izoláció és tükörneuronok
Egy további elmélet segíthet még teljesebben megérteni Anna folyamatát; hogyan lehet kilépni a sivár magányérzetből és hogyan építhető újra a másikkal való együttlét érzése.
A hangsúly ezúttal a terápiás kapcsolaton van. Az abúzus kapcsolati trauma. A terapeuta szándéka a következetes hozzáálláson keresztül és mindenekelőtt a testi ráhangolódáson keresztül az egyensúly helyreállítása biztonságos környezetben. Fontos leszögezni, hogy az abúzust elszenvedettek érzékenyek a mozdulatokra, a szenzoros és motoros ingerekre, stb. Mivel a személy elveszítette az együttlét-érzés képességét, és kétségbeesetten magányos, a terápiás munka a kapcsolódás képességének javítását célozza.
A tükrözés, a kulcsmozdulat közös ismétlése és a mozdulat-szó kapcsolatok együttes keresése segítség a páciensnek a sérülés helyreállításában.
Egy másik, számunkra hasznos tanulmány az autista betegek tükörneuron rendszerének az átlagostól való eltérését taglalja. A tükörneuronok, melyek a motoros idegsejtek szomszédságában helyezkednek el, abban az esetben aktiválódnak, ha az illető egy másik személy szándékos viselkedését figyeli meg. A megfigyelőben kiváltott agyi ingerületek mintázata pontosan ugyanazt a motoros mintát képezi le, amelyet saját cselekvésekor aktiválna ahhoz pl. hogy elérjen egy tárgyat. Más szavakkal; a tükörneuronok aktivitásának köszönhetően, a mások cselekedeteinek megfigyelésekor rögzített vizuális információ, és az ezzel ekvivalens mozgások reprezentációja összekapcsolódik az agyunkban.
Ez lehetővé teszi számunkra, hogy közvetlenül részt vegyünk mások cselekedeteiben. Úgy éljük meg a másikat, mintha mi is azt cselekednénk, amit ő, mintha éreznénk az érzéseit, mintha az ő hangján szólnánk vagy éreznénk fizikai valóját. Mások mentális életében való „részvétel” révén „megérthetjük” és „érezhetjük” őket; különösen vonatkozik ez a szándékokra és az érzésekre.
Vittorio Gallese (2005), a tükörneuronok egyik felfedezője, a lenyűgöző “megtestesült szimuláció” koncepciójában összegzi kutatásának eredményeit: A tükörneuronok tehát az életünk során megtapasztalt empátia és a szociális kapcsolatok alapját jelenthetik. De ez nem mindig működik. Bizonyos helyzetekben elvész az empátia és a másokkal kapcsolódás érzése. Szélsőséges példa erre az autizmis. Az autisták a kapcsolatoktól, a másokhoz való kapcsolódástól mélyen elszigetelt világban élnek. Ma már tudjuk, hogy a “magasan funkcionáló autista egyének” képesek néhány alapvető érzelemkifejeződés felismerésére és utánzására, de náluk ilyen esetben – a nem autizmussal élőkhöz képest – eltérő idegpályák aktiválódnak.
Az autizmussal élő egyéneknél a premotoros agykéregben a tükörneuronok nem aktiválódnak, az amygdala és az insula alulműködik, a vizuális agyterületek ezzel szemben túlműködést mutatnak. (Dapretto és mtsai, 2006). Feltételezhetjük, hogy az autizmusban szenvedő emberek empátia hiánya a „megtestesült szimuláció” mechanizmusainak működési zavarából ered, s ezt a tükörneuron-rendszer meghibásodása okozza. (Gallese, 2006; Nishitani és mtsai. 2005; Oberman és mtsai. 2005; Theoret és mtsai, 2005)
A traumatizáltak nyilvánvalóan nem autisták, mégis definiálhatjuk őket olyan pácienseknek, akiknek lehet egy autisztikus alapműködésük (Tustin, 1990). Progresszív szociális elszigeteltségben, izolációban, az extrém magány érzésében, a kapcsolati törés (az autizmusra emlékeztető helyzet) következtében a tükörneuron-rendszer nem aktiválódik megfelelően. Azt is meg kell jegyezni, hogy az amygdala és az insula aktivitás csökken ebben az esetben, s ez egybeesik Pat Ogden észrevételeivel a poszttraumás szubmisszív viselkedésről, ahol az amygdala gátolt és az egyén aktivációs szintje a tolerancia ablak alsó határa alá kerül.
A disszociatív PTSD-ben szenvedő embereknél az insula működése kevéssé szabályozott, hiszen az insula szükséges a testi érzetek érzékeléséhez és feltérképezéséhez, hídként funkcionál a premotoros agykérgi tükörneuron-rendszer és az amygdala között (Lanius 2006). Ebből a szempontból fontos, hogy a terápiás kapcsolatot tegyük vizsgálódásunk fókuszába teljességre törekvő, lelki-testi megközelítésben: a tükrözés módszertana, a kulcsmozdulatok, és a testre hangolódás újraaktiválja az inzula és az amygdala korábban elvesztett kommunikációs képességet, s ezáltal elősegítheti a TÜKÖR NEURON rendszer működésének helyreállítását.
A különféle agykutatások és a traumatikus események megtapasztalásáról és tárolásáról való tudásunk alapján arra a következtetünk, hogy a terapeuta a páciens kulcsmozdulatainak tükrözésével létrehozza a tükörneuron-rendszer aktiválásának lehetőségét, s ez segíthet a páciensnek – szó szerint – látni saját magát. (M. Iacoboni, 2008)
Audiovizuális tükörneuronok
A tükörneuron-kutatás legújabb fejleményei összhangban vannak eddig megfogalmazott feltételezéseinkkel, azokat egyre több kísérlet igazolja, s egyre több területen alkalmazzák a kutatási eredményeket. Mi több, az érzelmi rendellenességek kezelésére megalkották a Tükörneuron-rendszer működésén alapuló terápiát (T. Yuan, R. Hoff, 2008).
Ezek a módszerek nem invazív megközelítést biztosítanak az érzelmi rendellenességek kezelésében az autizmusban szenvedőknek, a depressziós post-stroke betegeknek és egyéb hangulatszabályozási zavarral küzdő pácienseknek. Az elmúlt évek felfedezése, hogy egyes tükörneuronok bizonyos cselekvésekhez tartozó hangokra reagálnak, ezeket „audiovizuális” tükörneuronoknak nevezzük.
Ebből következik, hogy a vizuális és az auditív stimulációt egyaránt alkalmazó hibrid terápiák klinikai hatékonysága növekszik. Továbbá a virtuális valóság is ilyen környezetet teremt. A legújabb képalkotó vizsgálatok azt mutatják, hogy a zene, csakúgy, mint a nyelv, magában foglalja a hierarchikusan szervezett szekvenciális információk észlelésének és előállításának összekapcsolását, vagyis a jelentés és az érzelem a tükörneurononok működésén keresztül összekapcsolódik.
Hisszük, hogy a zene hatékony komponens lehet a tükörneuron-rendszer működésén alapuló terápiákban, ahogy ezt a stroke-rehabilitáció területén tapasztalt legutóbbi eredmények is igazolják.
Összefoglalva: terapeutaként azt láttuk, hogy a trauma kezelése a pusztán verbális terápiákban erős ellenállásba ütközhet, részben annak a sajátos jellemzőnek köszönhetően, hogy a traumatikus élmények eredetileg az agy nem verbális területén, szenzomotoros módban, szomatikus érzetekként és vizuális képekként tárolódnak.
A traumatikus emlékek gyakran „beágyazódnak” az egyén pszicho-szomato struktúrájába, és amikor megjelennek, hajlamosak elkerülni a narratívát, viszont elárasztó szenzoros töredékek formájában kerülnek elő. Ezen felül tudjuk azt is, hogy egy traumatikus esemény következtében az áldozat érzelmi rendszere összeomolhat, veszélyeztetve ezzel a létélmény három alapvető dimenzióját:
- Az önértékelés és a bizalom elvesztése (pszichológiai dimenzió)
- A neurofiziológiai hiper- vagy hipoaktivitás (testi dimenzió) állapota, melyről a tolerancia ablak fofalma kapcsán esett szó
- Problémák a választás és elfogadás területén (kapcsolati dimenzió), az általam reménytelen magánynak nevezett csapdába esve.
A kezelés során különös figyelmet kell fordítani a testi és a kapcsolati dimenziókra, kiküszöbölve azt a hibát, amelyet egyes terapeuták azáltal követnek el, hogy figyelmen kívül hagyják azokat a technikákat, amelyek lehetővé teszik a mélyen traumatikus események könnyebb hozzáférését és kifejezését.
A korábban említett szerzők olyan koncepcionális eszközöket kínálnak, amelyeket a terapeuták használhatnak a páciens “fekete dobozának” kinyitására, annak érdekében, hogy segítsenek nekik visszaszerezni „énjük” egy lényeges részét, s végső soron saját magukat. Ezek az eszközök együttesen felhasználva segíthetnek a páciensnek a reménytelen magány érzésének legyőzésében.
Ahogy Siegel mondja (2001, 225. o.); a munka célja a tolerancia-ablak kereteinek kiszélesítése, „a rendszer önszerveződési folyamatának megengedni, hogy – elkerülve a két végletet, a túlságos korlátozást vagy a túl kiszámíthatatlan és kaotikus aktivitást – egy olyan állapotba kerüljön, ahol
a folyamatok kiegyensúlyozottan haladnak a komplexitás irányába.”
Fordította: Szilágyi Veronika
BIOGRAPHY
Maurizio Stupiggia, psychotherapist, is Vice President of the Italian Association for Body Psychotherapy (AIPC), Professor assistant at Westdeutsche Akademie of Dusseldorf, Guest Professor at the University of Bologna in Group theory and technique and Professor of General Psychology at the University of Genova. He is a Trainer in Biosystemic psychotherapy and cofounder, with Jerome Liss, of the Societe Internazionale Biosistemica. He works as a therapist and trainer in Italy, in some European countries, in Japan, and Latin America. He is the author of, – Il Corpo Violato & La Terapia Biosistemica (Franco Angeli, 1994).
Email: maustup@tin.it.
REFERENCES
American Psychiatric Association. (n.d.). Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (4 ed.). Arlington, VA: American Psychiatric Publishing.
Bonaiuto J., Rosta E., & Arbib M. (2007). Extending the mirror neuron model, I: Audible actions and invisible grasps. Biol Cybern, 96, 9–38.
Bremner, J.D. et.al. (1995) MRI based measures of hippocampal volume in patients with PTSD, American Journal of Psychiatry, 152.
Bremner, J. D. (2002). Does stress damage the brain?: Understanding trauma-related disorders from a neurological perspective . (1 ed.). New York, NY: W. W. Norton & Company.
Caruth, C. (Ed.), Trauma: Explorations in Memory Baltimore, MD: The Johns Hopkins University Press. Gallese, V. (2005). Embodied simulation: From neurons to phenomenal experience. Phenomenology and the Cognitive Sciences, 4, 23-48.
Gellhorn, E. (1967). Principles of autonomic-somatic integrations: Physiological basis and psychological and clinical implications. Minneapolis, MIRROR NEURON : The University of Minnesota Press.
Gurvitz, T.V., Shenton, M.E., Hakama H., et al. (1996). Magnetic resonance imaging study of hippocampal volume in chronic, combat-related posttraumatic stress disorder. Biol Psychiatry, 40(11), 1091-1099.
Kandel, E. R., & Squire, L. R. (2000). Neuroscience: Breaking down scientific barriers to the study of brain and mind. Science, 290(5494), 1113-1120.
Kohler, E., Keysers, C., Umilta, M. A., Fogassi, L., Gallese, V., & Rizzolatti, G. (2002). Hearing sounds, understanding actions: Action representation in mirror neurons. Science, 297(5582), 846-848. Krystal, H. (1988). Integration and self healing: Affect, trauma, alexithymia . (1 ed.). London, England: Routledge. Lanius, R.A., Blum, R.,
Lanius, U., Pain, C. (2006). A review of neuroimaging studies of hyperarousal and dissociation in PTSD: heterogeneity of response to symptom provocation. Journal of Psychiatric Research, 40(8), 709-729.
LeDoux, J. (1998). The emotional brain: The mysterious underpinnings of emotional life. New York, NY: Simon & Schuster.
Levine, P. (1997). Waking the tiger: Healing trauma. (1 ed.). Berkeley, CA: North Atlantic Books.
Liss, J. (2005). La neurofisiologia delle emozioni e della coscienza: ricerca recente. Societa Italiana di Biosistemica, Retrieved from http://www.biosistemica.org/articoli.htm
Liss, J. (2007). Il flusso di coscienza nella vita quotidiana e l’impasse: La base neurofisiologica dell’inconscio sottocorticale. Societa Italiana di Biosistemica, Retrieved from http://www. biosistemica.org/flusso1.pdf.
Lowen, A. (1989). Bioenergetic analysis. In R. Corsini & D. Wedding (Eds.), Current Psychotherapies St. Paul, MIRROR NEURON : Brooks/Cole Publishing Co.
Ogden, P., & Minton, K. (2000). Sensorimotor psychotherapy: One method for processing traumatic memory. Traumatology, 6(3), 19-20.
Ogden, P., Minton, K., Pain, C., Siegel, D. J., & van der Kolk, B. (2006). Trauma and the body: A sensorimotor approach to psychotherapy. (1 ed.). New York, NY: W. W. Norton & Company.
Orr, S. P., & Pitman, R. K. (1999). Neurocognitive risk factors for ptsd. In R. Yehuda (Ed.), Risk Factors for Posttraumatic Stress Disorder (pp. 125-142). Arlington, VA: American Psychiatric Publishing. Packard M. G., Hirsh R. H., and White N. M. (1969). Differential Effects of Fornix and Caudate Nucleus Lesions on Two Radial Maze Tasks: Evidence for Multiple Memory Systems. The Journal of Neuroscience, 9(5): 1465-1472.
Rausch, S.L., Van der Kolk, B. A., Fisler, R. E. A., Nathaniel, M., Orr, S. P., Savage, C. R., Fischman A. J., Jenike, M. A., and Pitman, R. K. (1996). A symptom provocation study of posttraumatic stress disorder using positron emission tomography and script-driven imagery. Archives of General Psychiatry, 53(5), 380-387.
Sarkamo, T., Tervaniemi, M., Laitinen, S., Forsblom, A., Soinila, S., Mikkonen, M., Autti, T., & Silvennoinen, H. N. (2008). Music listening enhances cognitive recovery and mood after middle cerebral artery stroke. Brain, 131(3), 866-876.
Shore, A. N. (1994). Affect regulation and the origin of the self: The neurobiology of emotional development . (1 ed.). London, England: The Psychology Press.
Siegel, D. J. (1999). The developing mind: Toward a neurobiology of interpersonal experience. (1 ed.). New York, NY: The Guilford Press.
Stupiggia, M. (2007). Il corpo violato: Un approccio psicocorporeo al trauma dell’abuso. Molfetta, Italy: La Meridiana.
Sugarman, A. (1994). Victims of abuse: The emotional impact of child and adult trauma. (1st ed.). Madison, CT: International Universities Press.
van der Kolk, B. A., McFarlane, A. C., & Weisaeth, L. (2006). Traumatic stress: The effects of overwhelming experience on mind, body, and society. (1st ed.). New York, NY: The Guilford Press). Yuan, T.F. & Hoff, R. (2002). Action representation in mirror neurons. Science, 297, 846
